ajjajjajj

éreztél már olyat hogy semminek amit eddig tettél nincs értelme? mikor visszapörgeted az elmúlt 16 év eseményeit, mintha egy moziban ülnél, és arra gondolsz: mi ez az elképesztő zagyvaság? ennek semmi értelme. inkább hazamegyek.
tegnap a fűben fekve néztem a csillagokat, és arra gondoltam: mire volt ez jó? hogyan tovább? éreztem hogy a hangyák megtaláltál a kezem, és most előszeretettel szaladgálnak rajta. de még ez sem zavart. nem akartam tudni magamról. el akartam felejteni mindent. végigsimítottam a hajam, és megéreztem a fáklyaolaj illatát. sírhatnékom támadt, de akaratlanul is elmosolyodtam. annyi szép emlék fűződik ehez az illathoz. előbb felültem, majd lassan felálltam. odasétáltam a poimhoz, és belemártottam a félbevágott műanyag üvegbe, és megvártam míg lassan teljesen megszívja magát a kevlár, majd ugyanezt megtettem a másik párral. most - a kezdeti bénázásaimhoz képest- a gyufa hamar meggyújtotta a poit. csak néztem, ahogy a lángok először komótosan, majd egyre mohóbban borítják tűzbe a lánc végén lógó két hengert. a lángcsóvák a kezemet nyaldosták. először lassan elkezdtem mozgatni a láncot. előre-hátra. előre-hátra. aztán belekezdtem. már nem először csinálom, de még mindíg varázslatos érzés. ahogy ott játszottam, végre nem gondolkoztam. nem aggódtam, nem éreztem mást, csak felszabadultságot és örömöt. de -mint minden másnak- ennek is hamar végeszakadt. pont olyan ez mint az életem. először lassan, óvatosan kóstolgatom a dolgokat, majd hatalmas lánggal kezdek el égni, de nem tart sokáig. egy múló pillanat az egész, és már el is oltanak. nem marad semmi. csak a csend az üresség, és néhány kósza illatfoszlány.
az egész rituálét előröl kezdtem. nem hagyom annyiban. nem elég. még nem. ekkor megszólalt a telefonomon a más ismerős kapucsengőhöz hasonlatos hang. összeszorult a gyomrom. ki az, és miért pont most zavar? visszarángattam magam a földre, és lassan előhúztam a kis fehér készüléket. hát persze. egy visszahívós. "kapcsolat hívása?" hát persze. vajon miért csak akkor jutok eszükbe ha szívesség kell? hogyha valami halaszthatatlan dolgok kell megbeszélniük, de senkinek nincs pénz a kártyáján? és vajon miért teszek meg nekik minden újra és újra? nem hiszem hogy megérdemlik. vagy ennyit érnék? ezt sem gondolnám. sokszor belenyugodtam már abba, hogy kihasználnak, megtaposnak és eldobnak. én meg csak mosolygok, és lelkem minden bolondságával mindezen túl is szeretem őket. de nem vagyok sem több sem kevesebb mint ők. csak más. én nem ide tartozom. már rég nem. csak ezt nem tudom elfogadni.




"Nem tudom a neved,
Csak hallgatom, mit ugat a mély.
Szívesen szánkóznék lefele veled,
De engem nem vonz már a meredély.
Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.
Rakétákat lő a telihold,
S te valahogy nem találod a helyed.
(...)
Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.
(...)
Aj-jaj-jaj, aj-jaj-jaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Céltalan üzenet a palackban."








elnézést kérek