amúgy nem panaszkodhatok.
ma találkoztam Mártival, mert már nagyon hiányzott, és szeretem. sétáltunk, és beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk, és beszéltünk. köszönöm neki.
már csak három nap, és vége a jó világnak. minden visszatér a szokásos kerékvágásba. egy valamit kivéve.
de most félek.

érdekes. rájöttem, hogyha elveszteném magam, egy kicsit mégiscsak hiányoznék nekem...

egész tartalmas volt ez a nap
reggel, akarom mondani délelőtt mentünk öreghegyre, hogy leforgassuk végre azt a filmet, amit médiára kértek. háááát... röhögtünk, kacagtunk, hahotáztunk, mosolyogtunk, nevettünk nagyon sokat. jó volt.
délután meg megint presszó. kártyáztunk, beszélgettünk, trükköztünk, kitúrtunk, betúrtunk, feküdtünk, szerveztünk, és végtére is -mivel ez lenne a lényeg- itt is jól éreztük magunkat.
végre egy nap, mikor nem volt veszekedés, nyugalom volt, meg béke.
ilyet még sokat

A bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
De hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

mindíg, amikor erről beszélsz, én csak egy valamit szernék elmondani. mégpedig, hogy kimondhatatlanul sajnálom. mégsem teszem. másokkal ellentétben, nem, nekem nem élvezet ezt a bizonyos mártír szerepet játszani. csak néha nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy biztosan tudom, az én hibám. pedig tudhattam volna. tudnom kellett volna.

ha nem tudok megmenteni mindenkit, legalább azt áruljátok el, miért van szükség erre.

presszózós este volt megint.
erősítő, párnacsata, csikizés, tekerős gyűrűvel eljegyzés, kocsikázás, sajtburger, háromágú.
köszönöm.
kedden meg Mártizok. hiányzol babám :)

az embereket nagyon könnyű boldoggá tenni. de akkor miért szomorú, dühös, ideges mindenki? értékeljétek az apró dolgokat is basszátok meg!

megint én voltam a rossz és a gonosz ribanc, aki nyilvánvalóan megdugatta magát a próbaterem szőnyegén. ójeee. de semmi baj. megbeszéltünk, bocsánat is lett kérve. csak kicsit unom már, hogy mindíg én vagyok az ilyenek célkeresztjében.
viszont nem írtam meg az olasz dogát, ami jó.
és megint okos voltam, meg lehet tapsolni.
és könnyesre röhögtük magunkat Krisztával. jó volt.
viszont most fárad vagyok, holnap korán kelek, és igaz ami igaz, megtette a hatását az a két körtés pálinka is, ami az este lecsúszott...
köszönöm. szeretlek titeket.
és szalci, nincs semmi baj, mindenkivel megesik, felejtsük el a dolgot :)

tépődjünk el kicsit a világfájdalomtól meg a problémáktól. az élet megy tovább.
ősz van, és mint az várható ilyenkor, esik az eső, meglátszik a lehellet, a reggelek és az esték egybemosódnak. ilyenkor kéne elvonulni téli álmot aludni, de mint már mondtam, az élet megy tovább, nekünk is mennünk kell, de nem kell pánikba esni, mert majd amikor már mindenki úgy érzi, hogy nem bírja tovább, elkezdenek rügyezni a fák, és a nap is kisüt, magunkba szívjuk a friss levegőt, elraktározzuk a napsugarak melegét ínségesebb időkre. jut eszembe. szóljatok rám májusban, hogy tegyek el pár befőtt tavaszt jövő őszre.
a suli is megy tovább. nincs kifogás, pardon, csinálnunk kell, hisz ez a dolgunk.
ma etikán a házasságról beszélgettünk. sajnálom, hogy egy-két-három bizonyos ember nem volt ott. lehet, hogy tanulhattak volna belőle.

szeretnék egyszer egy fél órát, amikor nyugodtan hátradőlhetek és nem kell senki és semmi miatt aggódnom. úgyhogy hahóó sors vagy isten vagy bánom is én mi, egy kicsit légyszi... nem cipelhetek mindent egyedül. vagy túl sokat kérek?

"olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. és hogy miért? mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. te magad vagy a homokvihar. annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél. képzeljük csak el.
[...]
ezek mindig ott rejtőznek a mélyben, mint valami sötét víztócsa. általában valamilyen ismeretlen helyen lapulnak, de ha eljön az idő, hang nélkül kiáradnak, hideg érintésük átjárja minden sejtedet. te pedig belesüllyedsz ebbe a kegyetlen áradásba, és ott fulladozol. kínodban felkapaszkodnál a mennyezeten lévő szellőzőnyíláshoz, csak hogy friss levegőhöz juss. de még ott is csak száraz, kaparó a lélegzeted, égeti a torkodat. víz és szomjúság, hideg és forróság egymással szembenálló elemei egyszerre, egyesült erővel támadnak ellened.
hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak az egész kicsiny szeglete, sehol sem találod a helyed. hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben. valahol a fejedben megnyomnak egy titkos kapcsolót, és a hang belülről szólal meg.
olyankor a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová egy sötét helyre. az eső pedig tovább veri a folyót. ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. úgy van, ilyen az én szívem is."

(Murakami Haruki: Kafka a tengerparton)

az elkövetkezendő napokban kérlek ne szóljatok hozzám. ne kérdezgessetek erről se most, se máskor. tegyetek úgy mintha nem is léteznék. ígérem pár nap múlva összeszedem magam, és minden olyan lesz mint régen, de most addig egy kicsit had legyek önző. nem kell segíteni. nem kell megérteni. majd rendbe jön minden. köszönöm.

képtelen vagyok monotonosítani magam. egyszerűen nem megy. mindig kell csinálni valamit. tanulni, menni, mosolyogni, segíteni, telefonálni, szeretni, gyűlölni, nézni, látni, hallgatni, beszélni, futni, sétálni, elmerülni, felevickélni, írni, olvasni, fizetni, kérni, kapni, adni, sírni, rongálni, építeni, élni, meghalni. igaza van annak, aki azt mondta, hogy az életnek pont fordítva kellene lennie. a halállal kéne kezdeni. aztán jöhetnek a nyugdíjas évek. utána dolgozni 40 évig, megfiatalodni, kiélvezni a maradék idődet. mindent. majd magzatként teljeskörű ellátásban élni 9 hónapig, és orgazmusként végezni.
érdekes. annyira unom, hogy az emberek mindíg ugyanazon a síkon mozognak. mindíg egyvalamire fókuszálnak, és akörül forog az egész nyamvadt kis életük, hogy ha majd az összedől, ne legyen hová bújni. és én is kibaszottul ezt csinálom. már magamat is unom.
nobody said it will be easy

nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem.
nem!

komolyan elmegyek rendezvényszervezőnek.
pörögpörögpörögpörög. búgócsiga.
érdekes módon mindíg azokat az embereket vonzzuk a leginkább, akiket legszívesebben messze elkerülnénk. miért van ez? talán így vagyunk beprogramozva? vagy ez valamiféle dac, hogy akkorisakkorisakkoris. szólok, ha rájöttem.

és miért van az, hogy a már 3 emberről tudom, hogy velem álmodtak, és nem sakkoztunk... :'D tényleg vicces.

nem bírom nézni, hogyha valaki sír. nem tudom elviselni, ha valaki ki van borulva mellettem. miért veszek észre minden kis apró dolgot az emberek szemében? miért nem vagyok elég ahhoz, hogy megoldjam az emberek gondjait? pedig hogyha most felajánlanák nekem, hogy az összes ember a földön boldog lesz élete végéig, de cserébe nekem most meg kell halnom, mosolyogva mondanék igent. ez a legkevesebb.

talán azért akarok pszichológus lenni, hogy elmeneküljek a saját problémáim elől? vagy azt remélem, hogyha mások életét egyenesbe hozom, attól nekem is jobb lesz?

ideje lenne felnőni végre.

...de el nem tűnök, amíg el nem zavarsz,
és nem kapsz semmit, amíg mindent akarsz...

tudjátok milyen érzés mikor fejbevágnak egy ütővel, majd egy rózsaszín bundájú szőkés-vörös hajú jegesmedve fölényes mosollyal átlép rajtatok?

talán most egy másik, párhuzamos dimenzióban már rég lefeküdtem aludni, vagy éppen egy teljesen másik portálra írok, esetleg ott még maradt narancslevem.
talán ott nem kell ezerszer elmondanom valamit, hogy megértsék, nem kell üvöltenem, hogy meghallják, és tanulnak az emberek a hibáikból. nem akar mindenki mindent megmagyarázni, és a szavaknak súlyuk is van, nem csak jelentésük. ott az empátiát és a segítőkészséget értékelik, és az őszinte embereket sem ássa alá senki.

Nehogy azt hidd, hogy a tehénlepények kerülgetése
Élvezetet okoz nekem...

most minek sajnáltassam magam? nincs nekem erre időm.
néha azon gondolkozom, hogy miért nem értem az embereket. miért kell folyton veszekedni, hisztizni, erőszakoskodni, kiabálni? attól semmi nem lesz se jobb, sem egyszerűbb.
de többet nem teszek szívességet. mert még félre leszek értve. nameg nem szeretek hazudozni.

az a helyzet, hogy jobb lenne nekem nagyon sok mindendől kimaradni.

mindenki hülye körülöttem, csak én vagyok helikopter?