"olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. és hogy miért? mert ez nem a messzi távolból idekeveredett "valami", aminek semmi köze sincs hozzád. te magad vagy a homokvihar. annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél. képzeljük csak el.
[...]
ezek mindig ott rejtőznek a mélyben, mint valami sötét víztócsa. általában valamilyen ismeretlen helyen lapulnak, de ha eljön az idő, hang nélkül kiáradnak, hideg érintésük átjárja minden sejtedet. te pedig belesüllyedsz ebbe a kegyetlen áradásba, és ott fulladozol. kínodban felkapaszkodnál a mennyezeten lévő szellőzőnyíláshoz, csak hogy friss levegőhöz juss. de még ott is csak száraz, kaparó a lélegzeted, égeti a torkodat. víz és szomjúság, hideg és forróság egymással szembenálló elemei egyszerre, egyesült erővel támadnak ellened.
hiába tágas a világ, és neked elegendő lenne annak az egész kicsiny szeglete, sehol sem találod a helyed. hiába vágyódsz egy árva hangra, néma csend vesz körül. ha viszont nem akarsz hallani semmit, ott zúg szakadatlan a jóslat a füledben. valahol a fejedben megnyomnak egy titkos kapcsolót, és a hang belülről szólal meg.
olyankor a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová egy sötét helyre. az eső pedig tovább veri a folyót. ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. úgy van, ilyen az én szívem is."

(Murakami Haruki: Kafka a tengerparton)