képtelen vagyok monotonosítani magam. egyszerűen nem megy. mindig kell csinálni valamit. tanulni, menni, mosolyogni, segíteni, telefonálni, szeretni, gyűlölni, nézni, látni, hallgatni, beszélni, futni, sétálni, elmerülni, felevickélni, írni, olvasni, fizetni, kérni, kapni, adni, sírni, rongálni, építeni, élni, meghalni. igaza van annak, aki azt mondta, hogy az életnek pont fordítva kellene lennie. a halállal kéne kezdeni. aztán jöhetnek a nyugdíjas évek. utána dolgozni 40 évig, megfiatalodni, kiélvezni a maradék idődet. mindent. majd magzatként teljeskörű ellátásban élni 9 hónapig, és orgazmusként végezni.
érdekes. annyira unom, hogy az emberek mindíg ugyanazon a síkon mozognak. mindíg egyvalamire fókuszálnak, és akörül forog az egész nyamvadt kis életük, hogy ha majd az összedől, ne legyen hová bújni. és én is kibaszottul ezt csinálom. már magamat is unom.
nobody said it will be easy