nohát. ma Várpalotai fellépés. kapkodás. gyors betanulás. de valami fantasztikus volt. nem azért, mert olyan jók lettünk volna. de a gyerekek. tudni kell, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek játszottunk. de ilyet még egy fellépésen sem tapasztaltam. egyszer kellett nekik elmondani mindent. nem kellett kikapkodni a kezükből a poikat meg ilyenet. megmondtad nekik hogy figyelj, ez meleg meg kormos szóval nem kéne, azt mondta oké, és már le is tette. és utána? miután vége volt a műsornak, negyed óráig harsogták, hogy "vissza!" meg hogy "mégegyszer" majd azt vettük észre, hogy mindegyikünk körül kialakult egy gyerek-burok akik papírokat lengetve tollal jöttek oda hogy aláírást szeretnének. a kezükre, lapokra, mindenhová. a kedvükért játszottunk még, csak úgy acsaa (azt csinálsz amit akarsz :)) jelleggel, aztán a szervezők levittek minket kocsival a vasútállomásra. 21:02-re voltunk lennt, és 21:05-kor indult a vonat. épp időben. és már robogtunk is haza. szóval ilyen hálás közönségünk még nem volt. kösznünk nekik mindent :)

annyira sokmindent nem értek. nem látok a dolgok mögé. legalábbis nem annyira, amennyire néha szeretnék. mondjuk ennek az ellenkezője is megvan. amikor túl sok olyan dolgot tudok, amit nem akarok, vagy sokkal inkább semmi közöm nincs hozzá, és rátapintok az érzékeny pontokra. mondjuk érdekes módon már annyira nem érdekel. nem izgat. néha még azon kapom magam, hogy basszameg ez nemigaz, de egyre ritkábban. ezt most érti-aki-érti alapon mondom.

Reni, Márti, Ádi, Marci ti meg hiányoztok. és sajnálom, hogy nem tudtam elmenni veletek Balatonra...
annyi mindenből kimaradok. mert itt élek a saját magam alkotta kibebaszott buborékban. és néha már igazán elegem van. magamból, a környezetemből. komolyan. néha szembe tudnám köpni magam, és magamraordítani, hogy: miért csinálod? neked ez így jó? azt hiszed ettől bármi megváltozik? faszt! nyisd ki végre a szemed! ébredj végre fel! ennyi volt! húzz el...

i'm so hollow baby... i'm so hollow...